Ne legyél Süsü, nézzetek mesét együtt! | 📕Ki alakit kit? könyv az AI-ról

A könyv 6 fejezetből áll. Ez az 6. fejezet: Mit hoz a jövő? 9. rész: Műholdakról frissülő robotkutyák

A teljes tartalomjegyzéket a könyv oldalán találod meg, ahol még több publikus fejezetbe is beleolvashatsz.

A könyvet itt tudod előrendelni.‍

Még nincs gyerekem, ezért erről a témáról szükségszerűen óvatosabban írok, viszont fontosnak tartom AI-szempontból is, így nem maradhat ki a könyvből sem. Az AI és a közösségi média nemcsak azt alakítja át, hogyan dolgozunk, tanulunk, vásárolunk, de arra is hatással lesz, hogyan kapcsolódunk egymáshoz, a szülő-gyerek kapcsolat pedig talán a legfontosabb kapcsolódási formánk emberként. 

A gyerekek, szülők és a digitális világ hármasa nem új keletű szituáció. Mesék, YouTube-videók, játékok, dalok, játékok és oktató- és játékapplikációk, rajzfilmek, hangoskönyvek, képernyők, tabletek, telefonok vannak ebben a térben. Természetesen sok vita övezi a használatukat – mennyi képernyőidő egészséges, milyen tartalom való gyerekeknek, mikortól érdemes engedni, mit nézzen egyedül, mit nézzünk együtt és így tovább –, és ezek okfejtését meghagynám a témában kompetensebb szereplőknek. Azt gondolom azonban, hogy az AI ezeket a helyzeteket is átalakítja. 

Ma már egyre több gyerekeknek szánt tartalom készül részben vagy teljes egészében AI-jal. Mesekönyvek, illusztrációk, altatódalok, YouTube-videók, rövid animációk, oktató szándékúnak tűnő anyagok. Ez önmagában nem feltétlenül gond, bár vethet fel kérdéseket. Ami viszont lényeges: felnőttként általában már valamennyire meg tudjuk különböztetni a gyenge, közepes és jó AI-tartalmakat. De mi a helyzet a gyerekeknek szánt tartalmak esetében? Az, aki legenerálta azokat, vajon figyelt a gyerekek érzelmi világára, félelmeire? Érti őket? Szakmai ellenőrzéseken jó eséllyel nem mennek át – míg korábban a gyerekeknek szánt tartalmaknak (mesekönyv, rajzfilm vagy bármi más) igen erős szűrőn kellett átmenniük a publikálás előtt. Olyan emberek dolgoztak rajtuk, akik a karrierjüket és az életüket az ilyen anyagok, termékek, történetek készítésének szentelték. Ma már bárki jóformán bármilyen anyagot közzétehet, elég egy saját YouTube-csatorna. Sem a hagyományos technikával, az AI-jal generált tartalmak esetén pedig pláne nincsenek már ilyen klasszikus és erős szűrők. Biztos, hogy ilyen anyagoknak szeretnénk kitenni a gyermekünket? 

Felismerjük-e, ha a gyerekünk olyan AI-jal készült videót néz, játékot játszik, amit kifejezetten azért hoztak létre, úgy alkottak meg – akárcsak a TikTok-videókat –, hogy a keszítője a figyelemgazdaságot kihasználva a lehető legtöbb profitra tegyen szert? A negédes, monoton, soha-véget-nem-érő dallamok tényleg a gyerekek fejlődését szolgálják, vagy azért kerültek úgy és oda, hogy fenntartsák a figyelmüket, és a következő videó megnézésére ösztönözzék?

Fontos lenne, hogy ezt szülőként képesek legyünk felismerni. De mit várhatunk el magunktól, ha mi sem olvassuk el a saját magunk számára generált LinkedIn-posztot, vagy nem jövünk rá, hogy más ilyen jellegű anyagát olvassuk? 

Nem akarom a „régen minden jobb volt” paneleket puffogtatni, és kedves olvasó, neked sem javaslom. Amikor mi voltunk gyerekek, akkor alapvetően más volt minden, és azt, hogy jobb vagy rosszabb most, akkor tudnánk érdemben eldönteni, ha ebben az új világban is gyerekek lehetnénk. A mi gyerekkorunk sem volt patyolat. Ahogy írtam, valószínűleg erősebb szűrők voltak, mi kerülhetett a gyerekműsorokba, -csatornákra, de biztosan ott is voltak gyengébb mesék, sorozatok, csak ezekre már nem emlékszünk, mert vagy nem azt néztük, vagy az idő megszépítette az emlékeket. Ami biztos, hogy egy Süsü, a sárkány volt, és nem tudtunk sem mi, sem mások egy kattintással egy másik Süsüt generálni. Most pedig már azzal sem kell foglalkoznunk, hogyan szerezzük be az új Süsüt diafilmen, vagy hogy gyártsuk le a történet médiahordozóját. Ott van. Egy kattintás csupán. 

Szülőként szerintem a feladat most sem annyi, hogy megmondjuk, mennyi képernyőidőt engedünk – akár az ovis- és iskolástársak, barátok, szülők szabályaihoz mérten –, sokkal inkább az, hogy ebből az egyre hangosabban, addiktívabban a gyerekekre ömlő digitális tengerből megtaláljuk azokat, amikről el tudjuk hinni, hogy emberi figyelemmel, szándékkal és jóakarattal készítették őket. 

Ahogy a gyerek nő, nem a probléma változik, csak a téma, a felületek, a történetek – és a ráhatásunk mértéke csökken. Már vannak országok, ahol az iskolákban tiltják az AI-használatot. Mellette és ellene is tudnék érvelni. Hadd meséljek el egy saját történetet! A családba született, akkor már iskolás gyermeknek egy alkalommal megkérdeztem az apukáját, néznek-e már Bud Spencer-filmeket. A válasz nemleges volt, ami meglepett, mert emlékeztem, hogy én mennyire szerettem a két karaktert ezekben a történetekben. Sajnos ez a lépcső kimaradt a gyermeknél. Bár nem tudom milyen nap mint nap gyereket nevelni, sem azt, hogy ez milyen volt 10-15 éve, vagy milyen lesz 5-10 év múlva, de azt gondolom, 90-es születésűként, én, illetve a korosztályom még látott diafilmeket, néztünk tévét, vártunk műsorokat, a mesék animált világában még a jó és a rossz harcolt, nem pedig a mese maga a figyelmünk megtartásáért. A mai realisztikussá animált mesék nem különülnek el – vagy egyre kevésbé – a valóságtól, egyre kevesebb képzeletre van szüksége a gyerekeknek, hogy ezeket a karaktereket és történeteket a saját valóságukba illesszék, vagy hogy pont meg tudják különböztetni a valóságot a mesétőll.

(...) 

A rész folytatása a könyvben található.

A könyvet itt tudod előrendelni.‍

‍

Ha érdekel a könyv többi, letölthető, szabadon olvasható része, kérlek nézd meg a Ki alakít kit? - Emberek maradunk-e az AI korszakban könyv oldalát. Ha szeretnéd megkapni a fejezeteket, kérlek add meg az email címed, amire elküldhetem őket!

‍